A XXI. század fotósának az internetnek, a közösségi médiának köszönhetően sokkal könnyebb az élete. Az ember felmegy a facebookra, az instagramra körbe néz az ismerősei, az ismerősei ismerősei között és ráír egy két szép lányra, hogy nincs-e kedve modellt állni. Biztos lesz köztük olyan, aki igent mond. Az, pedig csak hab a tortán, hogy külön olyan csoportok vannak, ahol fotós és modell nagyon könnyen egymásra találhat. Az más kérdés, hogy a legtöbbször olyan emberek nevezik magukat művésznek, alkotónak, akiknek igazán szemernyi tehetségük sincs, de annál nagyobb egójuk.. Olyan világban élünk, ahol egy meztelen nőről készült pornógráf jellegű fotó sokkal több elismerést kap, mint egy jól megkomponált tájkép. A legtöbb ember számára az a jó kép, amely képes felállítani a faszt, vagy benedvesíteni a pinát. 

Az első lány, aki a kamerám elé állt Hajna volt. Ismeretségünk olyan másfél évre tekint vissza. De az elmúlt másfél évben nem nagyon beszéltünk. Első találkozásunkor nem tett rám olyan hatást, ami alapján érdekesnek gondoltam volna, amiért azt gondoltam volna, hogy nyitnom kéne felé, hogy meg kéne jobban ismernem. A model keresésnél saját szépség ideállomat félre kellett tennem, hiszen számomra egy csinos nő vékony  - nagyon - és magas. Hajna nem ilyen volt, de ettől függetlenül a legtöbb férfi számára egy vonzó nő volt, így izgatottan vártam hogy fotózhassam.

Izgatott voltam, de ugyanakkor féltem is. Soha életemben nem tanultam fotózást. Sokáig nem is nagyon érdekelt, nem tartottam másnak, mint álművészetnek - már ha egyáltalán létezik ilyen kifejezés - Számomra a művészet sokáig azt jelentette, hogy alkotó a semmiből, pusztán képzelőereje, kézügyessége, kifezőképesége segítségével alkot maradandót. És hát a fotózás pont nem ilyen, hiszen a fotós kezében ott egy technikai eszköz, aminek a segítségével alkot. 

De aztán egy nap úgy ébredtem, hogy fotózni akarok. Vettem egy belépő szintű DSLR gépet és elkezdtem járni Budapest utcáit. Próbáltam rájönni a fotózás szabályaira, hogy a záridő és a rekeszérték pontosan miben és hogyan befojásolja a képeket. Kerestem azokat a témákat, amiken keresztül igazán kitudtam fejezni magam. És rádöbbentem, hogy a fotózás igen is művészet. Akkor döbbentem rá, hogy a művészet ott kezdődik mikor az ember képes észre venni a világban az olyan csodákat, ami mellett a legtöbb ember elsétál.  Illetve egy fotósnak sok szempontból nehezebb a dolga, mint egy festőnek. Egy festő azt fest egy vászonra amit akar, csak is a képzelő ereje szab határokat neki, ellenben a fotós a valóság egy darabját ragadja ki és örökiti meg az utókor számára. - jó persze a képszerkesztő programok ma már igencsak nagy szabadságot adnak a fotós kezében, de egy bizonyos határt átlépve már nem fotózásról, hanem képmanipulációról beszélünk és a kettő teljesen más - Ekkora értékelődött át bennem a színekhez fűződő viszonyom is. Napról napra egyre inkább kezdtem vonzódni a fekete fehér képek iránt. Rádöbbentem, hogy a színek sokszor feleslegesek, elvonják a figyelmet a kép valódi jelentéséről. Számomra egy fekete fehér kép letisztultabb, lényegre törőbb, többet mondó egy fekete fehér kép. - bár ez nyilván ízlés kérdése -