Ezt a történetet a képzelet szülte. Ha valaki mégis hasonlóságot vél felfedezni a való élettel, ez csak a véletlen műve.

1988. október 19-én láttam meg a napvilágot. Egy budapesti pár első szülőtt gyermeke voltam. Első születésnapomra öcsémet kaptam ajándékba, hisz 1 év 2 nap van köztünk. Az apám alkoholista volt, több alkoholt ivott, mint más egész élete során összesen. Nem a felesége, hanem az alkohol volt igazi szerelme.  Az alkohol iránti szeretete  minden bizonnyal szerepet játszott abban, hogy tesóm enyhén értelmi fogyatékos. Anyám se volt az anyák minta példaképe, ahol és amikor tudta ott csalta meg apámat. Nem túl fényes kezdett. Szokás mondani, hogy innen szép nyerni, innen szép bekerülni a történelemkönyvek lapjai közé. 

Budapest legszegényebb kerületében, a VIII-ikban nevelkedtünk. Egy belső udvaros, romos társasházban laktunk. Nem sok emlékem van a szüleimmel töltött időszakból. Annyira csóró körülmények között éltünk, hogy egy idő után a gázt is kikapcsolták. Egy kártyát kaptunk, amit fel lehetett tölteni és csak úgy tudtuk a gázt használni. 

Azért van néhány emlékfoszlány. Élénken él bennem, ahogy apám mesél egy hajóról, amely koránnak a legnagyobb hajója volt, amely első útján jéghegynek ütközve elsüllyedt. - évekkel később döbbentem rá, hogy a Titanic volt az a hajó, amelyről gyerekkoromban mesét hallottam - Nagyon sok történelmi dolgokról  sztorizgatott, sok verset olvasott nekünk. Minden bizonnyal ennek tudható be, hogy rajongom a költészet és a történelem iránt. De olyan is volt, mikor megfogott egy fakanalat és forgatta a hasán és a tornádóról, illetve annak erejéről világosított fel minket.. Anyámról még ennyi emlékem sincs. Az okát nem tudom, még az arcát is jóval nehezebben idézem fel, de mindkettőjükről igaz, hogy egyetlen egy képem sincs róluk. Semmi tárgy, ami hozzájuk kötne. 

Aztán eljött a nap. Az öcsémmel, Jakabbal a játék autóinkkal játszottunk, amikor kopogás hallottunk. Apám ajtót nyitott és rendőrök jöttek be a lakásunkba. Már nem emlékszem, hogy mit mondtak, de az volt az a nap, amikor elszakítottak minket a szüleinktől. Egy rabszállító autóba ültettek minket és egy elosztóba vittek minket. Próbálok visszaemlékezni, hogy pontosan mit éreztem és mit gondoltam  akkor, de nem megy. Talán elmém gátolja, hogy ezek az érzések felszínre törjenek. Az elosztóban 3-4 napot voltunk, ahonnan egy III-ik kerületi gyermekotthonba szállítottak minket. Szüleink nem nagyon látogattak minket, talán ez az egyik oka annak, hogy önbizalom hiányban szenvedek. Hisz ha az ember nem hiányzik, nem kell a szüleinek, akkor hogy hiányozhat másnak, hogy szeretheti igazán egy olyan személy, akit az élet csak véletlenül az útjába sodort. 

Egy évig voltunk Óbudán, ott végeztem el az első osztályt és ott derült arra fény, hogy öcsém enyhén értelmi fogyatékos. Nehezebben tanulta, jegyezte meg a dolgokat. Ennek köszönhetően miután véget ért az iskola átszállítottak minket Pilisre. Az új helyünkön, amely egy kastély volt, többségben voltak az értelmi fogyatékosok. 60-70 gyerek közül maximum 10-15 olyan volt, aki egészséges volt. Mi a városi iskolába, a többiek pedig  a kastély területén lévő iskolába jártak. 

Erről az időszakról már jóval több emlékem van, éppen ezért egy külön fejezetet, fejezeteket érdemel az ott eltöltött időszak.